Barcsa Kálmán tizedes verses kötetéből merítünk újra, és egy verssel emlékezünk meg a világosi fegyverletételről. 168 évvel ezelőtt, ezen a napon, 1849. augusztus 13-án Világos  mellett tette le a magyar honvédsereg jelentős része a fegyvert. 

   A 39. gyalogezred III. zászlóalja is Világosnál tette le a fegyvert. Az annyi ütközetben járt zászlóalj, amelyik néhány hónappal korábban az elsők között volt fenn Buda várának falain, része volt a magyar hadtörténelem legdicsőségesebb részét lezáró jelenetnek. Katonáink látták, ahogy a lován a honvédsereg elé léptető, búcsúzni akaró Görgei Artúr tábornok ajkáról beszéd helyett csak tompa, néma zokogás hangzik fel. Ahogy a sereg nevében Görgei tábornoktól búcsúzni akaró honvédtiszt zokogva csak annyit tudott mondani: "Isten veled, Görgei!" És a sereg, mely a semmiből nőtt ki, amely szégyenteljes vereségek sorát mérte  Európa egyik legnagyobb katonai hatalmának seregére, fegyelmezett rendben állt fel az utolsó sorakozóra. A III. zászlóalj mellett gúlákba állítva ott voltak puskáik, melyek karbantartva (!!!) vártak az átadásra. Ebből is láthatjuk: fegyelmezett, le nem győzött, büszke sereg állt a világosi síkon. Zászlóaljunk egy utolsó parancsot azonban nem teljesített. A napóleoni háborúkat megjárt, a kapott új, szabályos honvédzászló helyett használt császári zászlót nem adták ellenség kezébe. Azt előző éjszaka, valószínűleg a teljes zászlóalj jelenlétében, eltemették Világos mezején. Ma is ott nyugszik, őrízve a 39-es becsületet.

A következő vers, melynek a vége sajnos hiányzik, meghatóan emlékezik meg a jelenetről. Érdemes végigolvasni!

"A huszár

Úti porral fedve fáradottan,

míly gyászos legény közeleg ottan

Oly szomorún bandukol előre,

mintha nem is a világról jőne.

Sapkája szemébe vágva mélyen,

Izadás és bánat ül a képen.

Jobb kezében tört kard markolatja,

Másik jobbján kis batyuját tartja.

Durva inge egykor tán fehér volt,

Most sötétlik rajta a szenny és a vérfolt.

Megkopott a veres nadrág szőre,

Rongyos is volna már az ünneplője.

De hisz neki nincsen vasárnapja,

Nem is tudja, hogy ma István napja.

Éj és nap utazva szomjan éhen,

Megáll, körülnéz a faluvégen.

Szülő háza porig le van égve,

komor falak bámulnak az égre.

Alig látni embert úgy meg fagytak,

De ott künn a sírok szaporodtak.

Mint felhők közt egy magányos csillag,

A néptelen utczára kiballag

Újra fedve van a falu háza,

Ereszében négy ember tanyáza.

Beszélgetnek oly búsan komolyan,

mint akinek házánál halott van

Egy közülök az utast meg látta,

Így kiált rá: kend a János bátya!

Szóljék már hol jár itten,

honét hová hozta erre Isten.

Hozott ám a balsors, melyre átok,

Jó barátim oda van hazátok.

Így szólott ő keserűn nevetve,

nevetése sírásnak jó lenne.

Honnan jövök: árulás földjéről,

meddig megyek: míg lábam ki nem dől.

Huszár voltam, Isten katonája.,

most úgy hívnak hogy Kossuth kutyája.

Kisvártatva ment a falu népe,

Kérte őt, hogy tovább is beszélne.

Így folytatva faderékra ülve

Mindég többben gyülöngtek körülte.

Árulás volt győztünk sarcza mellett,

győztünk mégis hátra menni kellett.

Hallott harczunk győztes villámlása

A muszkának lett volna romlása,

nem engedték űzni szerte verte,

Míg erejét ismét összeszedte.

Aztán ő jött öldözve mögöttünk.

Aradig tíz harapást nem ettünk,

több gondom volt fakó paripámra,

Éhezett fagyot szegény pára

Egyre mindig marsban soha ólban

Debreczennél lőtték ki alólam.

Világosnál összegyűlve álltunk.

azt hittük hogy végcsatába szállunk

Hol előre mindég bátran rontott,

mi századunk képezte a frontot.

Front elébe Őrnagy úr kinyargal,

Sápadt arccal fényes kivont karddal,

Szólni akart és lőn nagy csendesség,

Minden szava füleimbe cseng még.

Fiam szólt bátran jó vitézek

Fáj a szívem ha reátok nézek,

Rátok kikkel nagy sarlósnál (Nagysallónál) voltam,

Rátok kikkel Szőny alatt harczoltam.

Mert valátok halni mindig készen,

Mi vár rátok, tudjátok –é, szégyen.

Üres szóra, puszta ígéretre,

a sereg már fegyverét letette.

Itt seregnek szíve java hátra,

Uraim még csak ti vagytok hátra.

De mit ki ki fő kincsének tartott,

Egyőtök se adja át a kardot.

Szégyen ara, aki által adja,

Elég ha meg marad a markolatja.

És a zászlót mely alatt küzdöttünk,

Száz csatában lobogott fölöttünk.

A melyre szent név szabadság van írva,

Diadalként az ellenség ne bírja.

Tépjétek szét rongyait vigyétek,

Ez legyen a legszebb ereklyétek.

Aztán menjen ki-ki merre akar,

Éljen a hon, az elárvult magyar.

Szólt az Őrnagy, mi ott volt mellette,

itt pisztolyát a légbe sütötte.

Egy másiknak öldöklő szavára,

Zuzott fejjel hanyatt dőlt lovára.

Elszáguldott a paripa véle,

Lába mindég kengyelibe.

Mi pedig sírva káromkodtunk,

Markolatig tördeltük el kardunk.

Aztán mint ha szeretőnk lett volna,

Szent zászlónkat megcsókoltuk sorba,

Szét vagdaltuk hogy ne kapja meg más,

hej de keserves volt ez a meg osztozás.

Elakadt a szava a huszárnak,

szemei só könnybe lábulának,

Mert elfordult hogy…"