Régi, töredezett kép a nappalink komódján. A megsárgult lapról régi idők katonája néz rám: anyai dédnagyapám. Ez a kép gyerekkoromtól elő- előjött bennem. Valamikor nagyon kicsi voltam még, amikor Fazokán nagyszüleimnél láthattam dédnagyapám katonaképét.  Aztán évtizedek teltek el, és már felnőtt fejjel próbáltam rátalálni újra. Mert nem tudhatjuk, merre tartunk, ha nem tudjuk, honnan jöttünk.  És ha katona az ember, még fontosabb, hogy megtudja: felmenői hogyan cselekedtek, ha hadba hívta a haza őket.

                      A kép nehezen került elő újra, és el kell, hogy mondjam, emlékeimben nem is ez a kép szerepelt. Posztóköpenyes katonákra emlékszem, parasztház udvarán. Annak a képnek csak az emléke maradt, de előkerült helyette egy amolyan műtermi sablonfotó, amelyet a hadbaindulók készítettek hasonló stílusban mindkét nagy háborúban. Meglett emberként áll rajta 44 évesen Fazokán Ferenc gyalogos, az én dédnagyapám. Oldalán „bajnét”, mellén a Károly-Csapatkereszt, ami jelzi: I. világháborús veterán. Mert a kép bizony 1940-ben készült Besztercén, Erdélyben. Az erdélyi bevonuláshoz mozgósították az idősebb korosztályt, így kerülhetett az egykori frontharcos a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe, és vehetett részt abban a szinte lövés nélküli, boldog bevonulásban.

                      A képet nézve mindig azoknál a munkától eres, öreges kezeknél akad meg a szemem. Hat elemis parasztemberként gazdálkodott, amije volt, a keze munkájával kereste meg.

                      Fazokán Ferenc  dédnagyapám 1896-ban született Hosszúpályiban, és 1915-ben vonult be a 3. honvéd gyalogezredhez. Vajon énekelte –e a többivel a nótát:

„Debrecenben csináltattam palotát

Közepébe Péterfia Laktanyát

Abban vannak a létai legények

Sej ha bemegyek nem beszélek veletek”

                      Vértesen, a mai Rákóczi utcán laktak (akkor Hosszú utca) A 3. honvéd gyalogezredhez gyerekkori, Gombos János nevű, utcabeli barátjával együtt vonultak be. Néhány heti kiképzés után az orosz frontra kerültek, és ott kiérdemelte a már említett Károly Csapatkeresztet, ami 12 hét elsővonalbeli szolgálat után járt. A két barát hamarosan fogságba esett Novo Alexiniec-nél Galíciában, aminek 1915 májusáig kellett bekövetkeznie, mert utána a 3-asokat az olasz frontra vezényelték. A fogságba eséskor az egyik orosz katona szuronnyal le akarta szúrni őket, de egy emberségesebb társa ebben megakadályozta, így a halál szelével meglegyintett dédnagyapám sikeresen túlélte a fogság első perceinek legkritikusabb pillanatait.  Az orosz fogság szerencsére akkor még mást jelentett, mint a II. világháborúban, így hamarosan mezőgazdasági munkára fogták, ami neki minden bizonnyal könnyebbséget jelentett. A munka parasztgyerekként nem állt távol tőle, és az a nagyobb szabadságérzet mellett némi élelem-kiegészítéssel is járhatott.

                      Az orosz tél foglyot és őrt egyaránt kínzott, és egy alkalommal majdnem véglegesnek bizonyult. A nagy hóban lovas szánon közlekedve eltévedtek, és a szerencse egy faluhoz vezette őket. A pópa házához mentek, de az addig nem engedte be őket a házba, amíg hóval át nem dörzsölték tagjaikat, így a fagyási sérülésektől is megmenekültek. Emellett a pópa a harangot is meghúzatta, így a többi szán a hang után haladva szintén meleg helyre juthatott.

                      Barátja hamarabb hazakerült, míg ő végül 1922-ben tért haza, tökéletes orosz nyelvtudással. Amikor hazatért, a szülői ház utcája előtti utcában betért a kocsmába. A kocsmáros a bátyjának a közeli kútnál lévő lányát küldte előre a szülőkhöz, hogy vigye el a hírt: nagybátyja hazatért Oroszországból. A szülők hitték is, nem is, de édesapja csak elindult elébe, és az utcában találkoztak össze. Apa és fia 82 hónap után találkozott újra!

                      A háború után házasságot kötött Brád Juliannával. Majd kiment Argentínába, de mint annyi ezer magyar, az itthoninál sanyarúbb élet várta, így a hazautat fedező összeget is csak  itthonmaradt felesége tudta előteremteni. Így vagyon helyett csak egy borotvát hozott haza, ami mára már sajnos elkallódott.

                      Az erdélyi bevonulásnál, 1940-ben újra behívták, és Besztercére került. Ott néhány hónapot szolgált. Bizony, az egykori frontharcosok megmosolyogták fiatal parancsnokaikat, hisz azok meg sem születtek, amikor ők már harcoltak az előző háborúban. Emiatt máshogyan is bántak velük, mint a fiatalabb korosztályokkal. Násza (menyének édesapja), Veres János egykori 16-os közös huszár szintén ott volt a bevonulásnál, sőt, Vértes mellett elhaladva parancsnoka rövid időre haza is engedte a családhoz.

                      Az oroszokkal újra találkozott 1944 októberében, amikor azok elfoglalták Vértest. A Pocsaj illetve Cserekert irányából érkező oroszok miatt egy magyar zászlós Debrecen irányát tanácsolta annak, aki menekülni kívánt. A család meg is indult a vértesi szőlőskertek irányába, ahol egy kis „szőlejek” volt. Egy ismerős azonban korábban megállította, és beinvitálta őket az udvarába, ahol már több család gyűlt össze. Fia, nagyapám kifogta a lovakat, és várták, mi történik. Hamarosan megjelent az első orosz, fekete kalappal a fején, és egy román tiszt. Persze a „felszabadítók” azonnal nekiestek az élelmiszereknek, majd „két rossz kölyök ült fel arra a gyönyörű két lóra”. A lóhoz nagyon nem érthettek, mert a lovak párszor visszamentek velük a portára, de végül a felszabadított lovakkal csak ellovagoltak az oroszok. Igaz, helyettük sikerült befogni két, apró termetű legyengült, hátrahagyott orosz lovat. Később az oroszok Diószegről rabolt kondát hajtottak be az udvarba, majd másnap, mielőtt továbbhajtották őket, egy disznót lelőttek az udvaron, fizetségül a szállásért.  Ők sem voltak egyformák…

                      Felesége1946-ban az ötödik gyerek szülésébe belehalt, így dédnagyapám négy gyermekkel özvegységre jutott. Gyermekei: Sándor (anyai nagyapám), Róza, Ilona, Mária. Az ötödik kistestvér csak egy héttel élete túl édesanyja halálát. Fazokán Ferenc  1955 Karácsonyán hunyt el. Feleségével a felszámolt vértesi görögkatolikus temető egy megmaradt részén nyugszanak. Nagyszüleim az ő portájukon laknak, a régi ház helyett épített házban.

                      Ez a fénykép, és Igazolványi lapja emlékeztet rá, amiből az is kiderül, hogy tartalékosként  a M. kir. VI. fogatolt vonatosztályhoz tartozott bevonulni. De eszembe jut akkor is, amikor a kantinnál elmegyek a 3-as honvédszobor mellett. Nehéz sor jutott neki, két háború, családi tragédiák, de emellett talán a család eddigi legnagyobb utazója volt, még ha nem is jószántából járta meg Amerikát és Szibériát. Nyugodjék békében!