Az első nap: tüzérségi tűz és fügeszedés
Az első nap: tüzérségi tűz és fügeszedés
A 39. gyalogezredet a 7. isonzói ütközet ismét az állásokban találta, Mernától[1] délre. Az ezred állásait rövid pihenő után, 1916. szeptember 9-én foglalta el. Az ezred harcrendje III. – I. – IV. (zászlóalj) volt. A IV., jobb szárny zászlóalj és a középen védő I. zászlóalj között folyt a Vipava folyó, ami déli irányban elválasztotta a IV. zászlóaljat az ezredtől. A IV. zászlóalj a folyó kanyarulatában helyezkedett el, a folyó déli illetve nyugati irányban választotta el egyrészt a már említett főerőktől, másrészt az olaszoktól (nyugati irányban).
Az ütközet első napjait Láda Imre szakaszvezető naplójából ismerhetjük meg, legalábbis a IV. zászlóalj 16. századának szemszögéből.
Az ütközet első napján az ellenség tüzérségi tüze először az ezred balszárnyát érte, majd délután már a IV. zászlóalj is tüzet kapott. De ezután már beszéljen helyettem Ládi szakaszvezető:
„1916. szeptember hó 14-e van. Ágyú és macskatűz.[2] A földnek nehéz hallgatni, az ember őrülésig van. A föld, mivel most ott vagyunk a vipak völgyében, úgy reszket, mint egy kisebbfajta földrengéskor. 2 óra után sem szünetel, sőt, fokozódik. Estig fülsiketítően szólt minden kaliberű érczmadár.
Szeptember 14-én este 6-kor megeredt az eső és valóságos felhőszakadás lett. Megteltek az unterstandok,[3] lófgrábenek[4] vízzel. Mindenünk csupa víz, nyakig állunk a vízben, mert kiborítani nem mertük, mert aki kibújt, az halál fia azonnal. Mit tettem, a nyakig érő vízbe megittam a kávét és a kenyeret, czufuszt,[5] hogy el ne ázzon. Először ettem meg éjjel a faszolást[6] egészen, mivel féltem, hogy elázik. Rágyújtottam egy czigarettára, a többit a sapka alá tettem, hogy el ne ázzon. Aztán hozzáfogtam én is a többivel kimentem, mivel a srapnelezés is szűnt és közel álltunk a megfúláshoz. Egy fát levettünk az unterstandból és annak a segítségével másztunk. Egy fa eldőlt (…). Kiálltunk hát a szakadó esőbe. Úgy gondoltuk, jobb, ha úgy ömlik ránk a víz, mintha alulról jön felfelé. Így csak nem fúl meg az ember, és ha vízben megsebesül biztos belefúl. Egyszóval minden embernek elég a maga baja. A főhadnagy urat Radót[7] alig bírtuk kimenteni én Kovács Kálmánnal együtt, amiért kaptunk 50 darab czigarettát és fél liter rumot. A füstölnivaló enyém lett, mivel ő nem dohányzott. Hozzáfogtam negyedmagammal merni a vizet. Mire vagy 200 vedér vizet kimertünk vettük csak észre, hogy (…) az árok.
Akkor hozzáfogtunk ásni olyan kútforma szerű gödröt, és abba eresztettük a vizet. Az unterstandból leszállt a víz. Persze ezt szakadó esőben csináltuk mind. Akkor kaptuk a parancsot, hogy még egy gödröt kell csinálni. 3 méter széles, 3 méter hosszú, mivel az árok 180, 250 cm mély, kellett ásni. Mire kész lett, elállt az eső, és a fiúk kimerték és elitta az árok a vizet. Visszamentünk az unterstandba állni, mert persze ülni, feküdni nem lehetett a sár miatt. Persze míg ástunk, és mertük a vizet minden takarás nélkül, közénk srapnelezett (az olasz) és sok sebesült lett. Így ráfizettünk. Míg itt voltunk, én többet se dolgoztam.
A század ablájtba járt, én pedig Ferencz Jóskával szőlőért és fügéért jártam. Minden reggel négy homokzsák szőlőt, egy sátorlap fügét vittünk. Egy ízben elmentünk a vipak partra, híd közelébe.[8] Ott azelőtt nem voltunk, mert nem mertünk. Ha már ki kell mondani, mert a hidat mindig srapnelezte. Ferencz Jóska felmászott a fára, én meg lent maradtam az alsó ágakról szedni. Egyszer jön egy bőgős srapnel, közvetlen a fa fölött explodált. Szól, itt ne hagyj komám. Jön a gránát, a fa tövébe csap. Én is megindultam szaladni, nem törődtem a komával. Otthagytam, és a folyó medrébe bújtam. Jön újfent egy gránát, belecsapott a vízbe, lecsapott és vizes lettem. Aló vissza a fához, ő meg a tetejébe kiabált, komám hol vagy? Mondtam aztán, hogy itt vagyok. Megint küldtek vagy hármat, egy a fába csapódott bele. A fa kettétörött, ő se nézte, milyen magas, leugrott, aló ketten a vipak völgyébe. Ott hasaltunk, belebújtunk volna a földbe. Kellene menni vissza, felkapom hát a czeltet,[9] nem néztem, majd megszakadtam, mire visszamentem. Megnézem odahaza, hát föld és vas van benne. A szőlő, ami a homokzsákban volt, összement elég szépen, alig volt benne lé. Nem baj, fő, hogy visszajutottunk. Pedig nem is minket lőtt a digó, hanem a hidat kereste.”[10]
[1] Ma Miren, Szlovénia.
[2] a korabeli katonanyelv az aknavetőgránátot nevezte macskának
[3] óvóhely (német, Unterstände)
[4] lövészárok (német, Laufgräben)
[5] ráadás, élelmiszer pótlék (német, Zufuss). A 39-esek által igen várt és kedvelt élelmezési pótlék, amennyiben az a magyar izlésnek megfelelően kolbászból vagy szalonnából állt.
[6] felvételezett élelmiszer (német, fassen szóból)
[7] Radó Lajos főhadnagy
[8] A IV: zászlóalj állásaitól délkeletre lévő hív a Vipak folyón
[9] sátorlap (német, Zelt)
[10] Ládi Imre szakaszvezető kézzel írt naplója a szerző birtokában