Aki a térdén lovagoltatta a kis Habsburg Ottót[1]

Prokopovitsch Leó, egy 39-es tiszt életútja

     Írásunk egy 39-es életutat követ végig. Ez az életút látta a Monarchia fényes éveit és bukását, IV. Károlyt és fiát, a kis Habsburg Ottót, a vesztes világháborút és a magyar feltámadást. Aztán újabb vesztes háborút, menekülést és kisemmizettséget.  Prokopovitsch Leó, a 39. gyalogezred tisztjeként harcolt az I. világháborúban. Írásunk előtte tiszteleg.

    Prokopovitsch Leó Gnézdán (ma Hniezdne, Szlovákia) látta meg a napvilágot 1887 január 17-én.  A családja felvidéki nemesi család. Édesapja Prokopovitsch Tivadar, édesanyja Gönczy Ottília volt.[2] A család korábban Ólublón lakott, de az édesapa  Gnézda és környéke körjegyzője volt, így e településre költöztek. Az örömmel várt legkisebb fiúgyermek (a család tíz gyermekéből csak nyolcuk élre meg a felnőttkort) névválasztása nem hétköznapi: édesanyja unokatestvére volt bistei Gönczy Leó ezredes, aki az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt a 20. és 97. honvédzászlóaljban harcolt, és hadnagyként tette le a fegyvert. Később a 34. gyalogezredben folytatta pályáját, majd végül, mint honvédezredes fejezte azt be.[3] A kis Leó születésekor már ezredes rokon egy noteszét, amit már a szabadságharc alatt is mindig magánál hordott, a Prokopovitsch család ma is nagy tisztelettel és szeretettel őrzi. A gyermek az ő tiszteletére kapta a keresztségben a Leó nevet.

A szabadságharcot megjárt notesz és tartója

    A család 1688-ban, I. Lipót által nyert magyar nemességet. A nemességet Lőcsén, Szepes Vármegye közgyűlésén hirdették ki. Ezt a nemességet 1798-ban megerősítették. [4]

     A kis Leót, aki a család második legkisebb gyerekeként született, 8 évesen Nyíregyházára küldték szülei magyarul tanulni. Ugyanis szülőhelyén vegyes volt a lakosság, és a helyes kiejtés miatt ráfért a tiszta magyar környezet. Viszont a szülőhely meghatározta nyelvismeretét: magyarul, németül, szlovákul, csehül, lengyelül folyékonyan beszélt! Ez későbbi pályáján, mind háborúban, mind békében jól jött…

    Katonai pályáját a budapesti  hadapródiskolában kezdte 1903-ban. Annak elvégzésekor, 1907-ben hadapród tiszthelyettessé avatták, és 1907. augusztus 18-tól a cs. és kir. 39. gyalogezredben szolgált. Hamarosan előléptették hadnaggyá (1910. 11.01), így az 1912-13-as mozgósítási gyakorlaton már tisztként vett részt.  Mivel Habsburg  Károly főherceg (akit később IV. Károly néven koronáztak magyar királlyá)  1912-től az ezredben, mint az I. zászlóalj parancsnoka szolgált, természetesen a későbbi uralkodót személyesen is ismerte. A királyi zászlóaljparancsnok felesége, Zita hercegnő  gyakorta kereste fel férjét a laktanyában (Stiftskaszárnya), és oda természetesen karonülő gyermeküket, a kis Ottót (Habsburg Ottó) is vitte. Így eshetett, hogy a fiatal Prokopovitsch hadnagy gyakorta a térdén lovagoltatta a királyi utódot, a számunkra jól ismert Habsburg Ottót!

Az avatáskor kapott díszdoboz

      Az I. világháború kitörésekor előléptették főhadnaggyá (1914. 08.01.). 1914 augusztusának végén a 16. században (IV. zászlóalj) harcolt. Augusztus 30-án a támadó IV. zászlóalj, melynek bal szárnyát a 16. század képezte, 4,5 km-t tett meg ellenséges tüzérségi tűzben. A támadásban, melyben Prokopovitsch hadnagy különösen kitűnt, a század 11 halottat, és 44 sebesültet vesztett.[5]

    A harcokban bal alkarján puskalövedéktől megsebesült. Felépülve, 1914 decemberében két menetszázad élén tért vissza az arcvonalba,[6] hogy immár a II. zászlóaljban harcoljon tovább, mint a 6. század (II. zászlóalj, 2. század) századparancsnoka.

    A húsvéti csataként elhíresült ütközetben, mely 1915. április 5-én, húsvét hétfőjén kezdődött, az ellenség első támadása az I. zászlóalj két századának állásaiba sikeresen betört. Az elvesztett árokszakaszok visszafoglalására a tartalékban lévő fél 6. századot, mely addig az ezred bal szárnyán védő 6. század mögött volt, Prokopovitsch főhadnagy vezetésével rendelték előre.

   Az ezred állásaiban vad kézitusa folyt, és egyes visszavonuló részeket az ellenlökő alegységek tisztjei fogtak fel, és vezettek újra harcba. A harcot jól jellemzi, hogy az ezred parancsnoka, Spiess Szilvió ezredes is elesett. Prokopovitsch főhadnagy ellenlökése az állásokba beékelődött oroszok kivetésére sikeres volt. Az oroszoktól  sikerült visszavenni az 1. század állásaiban lévő gyalogsági löveget, és azt azonnal újra az oroszok felé fordítva megkezdeni vele a tüzelést.

   Az eredeti helyzetet sikerült a teljes ezred vonalában visszaállítani. A támadó két orosz ezred csak foglyokban 1080 főt vesztett, halottaik pedig százával hevertek az állásokban, illetve az állások előtt.  A 39-esek halottakban 54 főt veszítettek,  míg eltűntekben 134 fő volt a veszteség.[7]

    Ezt követően Prokopovitsch főhadnagy az 5. század parancsnokaként harcolt tovább.

    Még  az orosz fronton történt, hogy Prokopovitsch főhadnagy századával a fronton, a második vonalban volt pihenőn, amikor szakadó esőben, késő éjjel lármára, éneklésre lett figyelmes. A hang irányába ment, és a zuhogó esőben látta, hogy egy fészerből fény szűrődött ki. Benyitva legénységi állományú katonákat látott énekelni, mulatozni a fészerben. A főhadnagy kérdőre vonta a katonákat, hogy miért nincsenek a szállásukon. A katonák elmondták neki, hogy a tisztjük nem szállásolta még el őket. Prokopovitsch főhadnagy megkérdezte, hogy hol a parancsnokuk, erre a katonák egy közeli épületre mutattak, és közölték vele, hogy a parancsnok már lefeküdt aludni. Nosza Prokopovitsch főhadnagy berontott az épületbe, és úgy rángatta ki a tiszturat a dunyha alól, ahol mélyen aludt, kioktatva őt, hogy hogy képzeli azt, hogy ő maga lefekszik aludni, anélkül, hogy az alárendeltjeiről gondoskodott volna. „Tessék a legénységet elszállásolni, szállásukról, élelmükről gondoskodni, mert az az első, és csak ezután lehet gondolni egy tisztnek pihenésre,  lefekvésre.” mondta.[8]

    A Kárpátokban folytatott harcok után az ezredet az olasz frontra vezényelték. Rövid karintiai harcok után a 39-esek megérkeztek a Doberdó poklába. Bár az 1914-es kemény tél után katonáink reménykedve néztek az olasz harcok elé, minden addiginál nehezebb ütközetek következtek. Emellett az alföldi katonák idegen környezetben, kövek és sziklák között kényszerültek élni és harcolni.

Prokopovitsch Leó távcsöve, mely végigkísérte a Nagy Háború alatt

    Prokopovitsch főhadnagy hamarosan újra megsebesült. A 4. isonzói csatában, mely 1915. november 10-én indult, mindjárt az első napon gránátszilánkot kapott jobb vállába. Milyen életmentő lehetett ez a sebesülés! Hiszen egy időre megszabadulhatott az arcvonalból…[9]

   Felgyógyulása után természetesen folytatta a frontszolgálatot. 1916. áprilisában már az 1. század parancsnoka volt (I. zászlóalj).  Ezt követően, 1916. április 11-én bal kézfején sérült ismét, gránátrepesztől. Szeptember 15-én azonban ismét megsebesült, méghozzá súlyosan. Ekkor a 39-esek támadása az Isonzó túlpartjáig jutott, ahonnan viszont ismét a folyó saját partjára kellett visszavonulniuk. Hősünket  ekkor jobb combjának alsó harmadában, a belső oldalon érte sérülés. Sebesülten elszakadt sajátjaitól, de sikerült elrejtőznie egy kukoricásban. Az éjszakát megvárva, sebesülten úszta át az Isonzót, majd kúszott vissza a saját vonalakhoz, a legjobban attól félve, hogy éppen a saját csapatok fognak lőni rá.  Ez a sérülés maradandó károsodással járt: jobb lábszárát derékszögnél jobban behajtani többé nem tudta, illetve jobb lába 4 cm-el megrövidült, ugyanis combcsontjából egy sérült darabot el kellett távolítani.[10] (a Lépesfalvi-féle ezredtörténet a sebesülés idejét 1916 augusztusára teszi, azonban Prokopovitsch Leó különböző orvosi igazolásai egyöntetűen a szeptember 15-i dátumot adják meg a sebesülés idejének). 

    Sebesülésével Laibach-ban (1916. szeptember 18 és szeptember 27 között), Nagykanizsán (két napot) és Budapesten, a pénzintézetek hadikórházában (1916. október 4. és december 22 között) kezelték. Combcsontjának összeforrásánál egy mogyoró és egy rizsszem nagyságú repeszdarabot nem lehetett eltávolítani, így azokat haláláig hordozta testében. Élete legnagyobb fájdalmait élte át, amikor lábát húzatták, hogy minél kisebb legyen a maradandó járáshiba (ennek ellenére emelt talpú cipőt hordott később élete végéig, hogy kevésbé sántítson). Ezt követően gyógyfürdőkben kezelték, a Lukács fürdőben (1917. január 4. és február 24. között) és Baden bei Wien-ben  (1918 áprilisában és májusában). Végül a sebesülés maradandó volta miatt felmentették a harctéri szolgálat alól, és hátországi szolgálatra osztották be.[11]

    A továbbiakban az ezred pótzászlóaljánál (K. u. k. Ersatzbataillon des Infanterieregiments Freiherr von Conrad No. 39.) lábadozott, illetve szolgált. 1917. 08.01-én előléptették századossá.

    A pótzászlóalj Königgrätz-ben állomásozott (ma Hradec Králové, Csehország), így a háború végéig Prokopovitsch Leó is ott szolgált. Jelentős szerepe volt a pótzászlóalj hazahozatalában, mely az összeomláskor valósult meg.

    A háború vége, csakúgy, mint a fronton, a hátországi pótzászlóaljnál is káoszba torkollott. A parancsok egymásnak ellentmondóak lettek, vagy nem érkeztek meg. A csehek már korábban is megbízhatatlanok voltak, és erről a 39-eseknek első kézből voltak információik. Az ezredben szolgáló cseheknél többször előfordult dezertálás, illetve a cseh ezredek tömeges szökése miatt az ezred katonáinak számtalan alkalommal kellett nagyobb áldozatot hozni az arcvonal megszilárdítása érdekében. Ennek ellenére a pótzászlóalj katonái és a környék cseh lakossága között jó volt a kapcsolat, olyannyira, hogy házasságok is köttettek! Mindenesetre 1918 őszén a városban érezhető volt a feszültség.

    1918. október 28-án tűntetés volt a helyi állomásparancsnokság előtt, és a tömeg több épületről levette a császári címert, és azt az Elbába dobta.

    Bár atrocitásra nem került sor, megjelentek az első olyan térképek, mely alapján a függetlenedő cseh állam magyarországi megyékre is igényt tartott.

    Másnap, október 29-én a városban szolgáló cseh katonák és tisztek letépték sapkájukról az osztrák sapkarózsát, és ezután már az ezred magyar katonáit kisebb inzultusok érték a nyílt utcán. A legénységtől elvették a jobb ruhadarabokat, hátukról leakasztották a hátizsákot.

    Mivel a helyzet egyre forróbbá vált, sőt, egyes katonák már vonatra ültek, és elindultak Magyarországra, a tisztikar gyűlést tartott, és kérelmezte a pótzászlóalj hazaindítását. A zászlóalj parancsnoka, Dominiq ezredes ettől azonban mereven elzárkózott. Azonban a 3. század küldöttei felkeresték Prokopovitsch századost, és közölték vele, hogy a legénység bízik benne, és vezesse őket haza.

   Újabb tiszti gyűlés következett, ahol Prokopovitsch százados átvette a zászlóalj parancsnokságát, és megszervezte a hazautat. Október 30-án felvette az összeköttetést a helyi cseh katonai tanáccsal, és mivel egyre több kisebb-nagyobb atrocitásra is sor került, még aznap igyekeztek elindulni. Mivel a csehek is érdekeltek voltak abban, hogy a magyarok elhagyják a várost, 22:00-kor végre elindult az ezred alatt a szerelvény. A vonaton nem csak katonák utaztak, ott voltak a tisztek családjai, és néhány helyi menyecske is… November 3-án 08:00-kor, Prokopovitsch századosnak köszönhetően, a recsegő-ropogó Monarchia összeomlása közben – a pótzászlóalj sikeresen megérkezett Debrecenbe.

    Az ezred ingóságainak egy részét – mivel az másképp a helyi civilek kezébe került volna elveszve a magyarok számára – a 39-esek szétosztották maguk között. Propokovitsch századosnak az ezüstözött  tiszti étkészlet néhány darabja jutott. Ezek a darabok, melyek 39-es beütővel vannak ellátva, átvészeltek két világháborút, megannyi menekülést, és a kitelepítést. Jelenleg is a Prokopovitsch család féltett emlékei!