Vitéz lépesfalvi Lépes Győző tollából származik az alábbi megható történet (Lépes Győző az I. világháború alatt 39-esként harcolt, és jelentős szerepet játszott a háború után a 39-es emlékek összeállításában).Lépes ezredesnek megadatott, hogy 1938-ban fegyverrel lépjen a visszacsatolt Felvidék földjére, hiszen a beregszászi járás parancsnokaként részt vett a Felvidék visszacsatolásában, és az azt követő feladatokban. Mint mindenkinek, neki is nagy öröm volt az elvesztett terület visszacsatolása, bár 1938-ban minden bizonnyal fájdalommal is járt. Egyrészt ugyanis a Lépes család a felvidéki Stószról (ma Štós, Szlovákia) származott, másrészt a családnak az akkor még román megszállás alatt lévő Szatmárnémetiben voltak birtokai. Édesapja, lépesfalvi Lépes Ödön ny. alezredes Trianon után is ottmaradt, egészen 1925-ben bekövetkezett haláláig. Volt hát ok örömre-bánatra egyaránt.

(a családi adatokat ezúton is köszönöm Lépes Győző unokahúgának, Lépes Katalinnak).

                                                      A magyar falu angyalai[1]
       Akkor történt, amikor ismét magunkénak mondhattuk a húsz év előtt elrablott Felvidéknek egy részét. A bevonulás jelenetei, a városok üdvrivalgása, zászlóerdeje, virágdísze, mint gyönyörű álomképek vonultak el előttünk a legmélyebb meghatottságot mégis a falvak egyszerű népének szenvedésektől barázdás arcán lecsurranó könnyek váltották ki belőlünk.
Csoma elé érkeztünk. Az elénk lóduló boldog nép szívének verését hallani véltük.
      A község átvétele gyorsan folyt le. Akik a húsz éves kálváriajárás alatt a magyarság keresztjét legkészségesebben hordták, azoknak, rang és állásra való tekintet nélkül, joguk volt minden polgártársuk viselkedése felett bírálatot mondani. És a magyar földműves a római szenátor méltóságával ült előttünk és a legkisebb szenvedély nélkül mondta ki dicsérő, vagy rosszalló ítéletét.
     Azután a község elöljáróságának a megválasztása következett. Ez sem tartott sokáig. Már csak egy tanácstagnak a kijelölése volt hátra. A kiválasztott ember azonban állhatatosan húzódozott ezelől. Ösztökélték. Csak nem volt hajlandó, még ideiglenesen sem elfogadni. Egyre csak ismételte, hogy ő törődött, sokan ment keresztül, sokszor meggyötörték a csehek ... őt már csak hagyják ki.
       Jobban szemügyre vettem. Szálas, hetven év körüli, de még mindig keménykötésű és villogó szemű földműves ember volt. Komoran nézett maga elé.
 Valaki megszólalt : „Ugyan bátyám, talán csak nem attól fél, hogy nem fogunk tudni rendet tartani ? Vagy talán azt gondolja, hogy az az átkozott szics népség még visszalopódzik ?“
„Nem látta azokat a gyönyörű honvédeket ?“
".Nagyon szépek voltak !“ Felelé csillogó szemekkel az öreg. De csak ismét révetegen nézett maga elé.
..Meg kakastollas magyar csendőrök is lesznek a közelben... Talán látott is már egyet .“
         Az öreg kurucnak harcsabajusza egyet rándult, aztán magát kihúzva, egészen átszellemülten örömújongva kiálta fel: „De meg is csókoltam...” Azután csendesen hozzátévé : „Azok a mi angyalaink…”
És készséggel nyujtá oda kérges tenyerét valamikor talán a falunak legszilajabb legénye.

Írta: Vitéz Lépes Győző

vitéz Lépes Győző (ülő főtiszt karddal) családja körében (Lépes családi archívum)

 Ki tudta még akkor, hogy Lépes Győző néhány év múlva, egy vesztes ország menekültjeként, idegenben találja halálát...