Az utánpótlást megnehezítette, hogy az ellátást a Gail völgyében lévő falvakból kellett eljuttatni a katonákhoz, amin úgy könnyítettek, hogy az ellátó pontokat igyekeztek a legközelebb telepíteni az első vonalakhoz. Az ivóvíz problémát valószínűleg orvosolta, hogy a területen több, hűs vizű patak folyik át, amiből terepfedezet mögött, vagy éjszaka megfelelő mennyiségű ivóvíz volt vételezhető.

                      A kezdeti időszakban a frontszakasz csendes volt, majd miután a küzdő felek berendezkedtek, egyre jobban elmérgesedett a helyzet. Az olaszok kedvezőbb állásai miatt pontos tüzérségi tűz szedte áldozatait a magyar oldalon, valamint a magasból jövő gyalogsági tűz miatt megszaporodtak a fej- és haslövések.  Természetes, hogy a helyzet megváltoztatásának kulcsa a Höher Trieb és Kleiner Trieb sziklacsúcsainak birtokbavétele volt. A két sziklacsúcs, ami 2-300 méterre van egymástól, igen meredeken emelkedik ki környezetéből, és az azokra való feljutás békés körülmények között is kihívást jelent. Megrohamozásuk csak a csúszós sziklafalon futó ösvényeken keresztül volt lehetséges, illetve mint kiderült, lehetetlen.  Mivel a korábbi kisebb támadások nem jártak eredménnyel, az ezred nagyobb erejű támadást tervezett. 1915 július 5-én tüzérségi előkészítés után az ezred két százada elfoglalt egy magaslatot, míg az önkéntesekből megalapított csoport a Höher Triebet támadta (az önkéntes támadásra egyébként a teljes ezred jelentkezett). Természetesen a támadás kudarcot vallott, és visszaállt az eredeti helyzet. A katonák lelkesedése alábbhagyott, mozgás csak éjszaka volt lehetséges, ami az előző nap olasz tüzérség által szétrombolt állásrészek kijavításával telt.

                      Nem váratott magára sokáig az olasz támadás sem. A július 30-án bekövetkező olasz gyalogsági támadást a 39-esek sikeresen visszaverték, és az abban mutatott hősiességéért I. osztályú (Nagy) Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki Huszár Nándor zászlóst[1]. A háború után Budapesten élő, immár tartalékos százados  a „nagyezüstnek” köszönhetően a Vitézi Rend tagja lett[2].

                      A következő hetekben a harcok váltakozó eredménnyel folytatódtak, és alapvető változást nem hoztak. A csúcsokról az olaszokat nem sikerült kiverni. Végül az I. zászlóaljat szeptember 7-én véglegesen leváltották az állásokban, majd az ezredet a hónap végén áthelyezték a Doberdóra. A karszton pedig még borzasztóbb körülmények várták a 39-eseket. Nem voltak hűsítő patakok, csak kő és szikla mindenütt, és visszasírta mindenki a magas hegyeket. A karintiai veszteségekhez képest maga a pokol várta ott az ezredet, és ez a pokol határozta meg az ezred életét egészen 1917 őszéig, hogy aztán az Isonzó után újabb folyó nevét tanulják meg a magyar anyák: Piave.

                      Végezetül engedjen meg az Olvasó egy személyes kiegészítést. Nagy élmény volt a területen eltöltött néhány óra, mindenképpen megérte az utazás fáradtságát. Azt megmondom őszintén, jobb volt úgy nekivágni az említett szerpentinnek, hogy nem tudtam, mi vár ránk annak leküzdése közben, ellenkező esetben nem biztos, hogy nekivágtunk volna. Viszont felérve a csodálatos táj, a közeli tanyán elfogyasztott házi tejtermékek, valamint a családi és 39-es kötődés kárpótolt mindenért. Azokat az utakat róttam, azokat a hegyeket néztem, amit pontosan 100 évvel ezelőtt 39-es elődeink. Feleségem dédnagyapja 39-esként szintén itt harcolt, és most dédunokája, és ükunokái láthatták, hová jutott el.  A kápolna lélekharangját természetesen nem hagytuk némán, így a harang most a 39-es hősökért szólt, akik a magas hegyek között haltak hősi halált. Tisztelet a hősöknek, nyugodjanak békében az idegen földben.

                A cikket Martinkovics Katalinnak és Csákvári Sándornak ajánlom, ezáltal is köszönve a munkámhoz nyújtott támogatásukat és bátorításukat.