A karintiai hadszíntér

                      A cs. és kir. 39. gyalogezred az I. világháborúban szinte az összes frontszakaszon teljesített szolgálatot. A háború kitörésekor rövid időre a szerb, majd az orosz harctérre vetette a katonasors, ahol huzamosabb időn keresztül harcolt az orosz túlerővel. Ezek után az olasz harctérre került. Bár az olasz front hazánkban jobbára annak isonzói és piavei frontszakaszáról híresült el, a mai Ausztria területén is véres harcok folytak. Az Ausztriát és Olaszországot elválasztó, karintiai hegyvonulat nem először volt csaták színhelye: átjáróiért a korábbi századokban is harcok folytak. Az I. világháború kitörésekor ismét fellángoltak a harcok a lélegzetelállító szépségű hegyláncok ormain.

                      A 39-es katonák 1915 tavaszán kemény tél után voltak túl. A Kárpátok ormain derékig érő hó, erős szél tette próbára az alföldi katonákat, nem beszélve az orosz támadásokról.  Örömmel vették hát 1915 májusában a hírt, hogy az ezredet áthelyezik az olasz frontra. Az új helytől kellemesebb időjárást, nyugalmasabb harcteret remélt a debreceni ezred legénysége. Ki ismerte akkor még a két olasz folyót, az Isonzót és a Piavét, ki gondolt még akkor a napsütötte sziklákon elszenvedett tikkasztó hőségre, vízhiányra, az őrületig fokozódó tüzérségi tűzre és a harci gázra?

                      Az ezredet vasúton szállították Karintiába, ebbe a gyönyörű osztrák vidékre. Az alakulat május 29-én érkezett Drauburgba (ma Oberdrauburg), ahol megtörtént a vasúti kirakás[1]. Itt szembesülhettek először azzal, milyen magas hegységek közé értek, és milyen magasan lesznek a leendő állások.  Két nap múlva, hajnali esőben indult az ezred Delachon keresztül Kirchbachba. Az a hajnal megmutatta, hogy a klímára nem a várt olasz napsütés a jellemző. A hegyekben, még ha napközben süt is a nap, az éjszakák hidegek, és a völgyekben erősen süvít a szél.  Aki pedig már eltöltött egy éjszakát ilyen területen, tudja, hogy a pára miatt eső sem kell ahhoz, hogy nyirkos, hideg ruhában érje meg a reggelt. Az ezred két csoportban szállta meg az állásokat,és ezekből  itt a Zeiss  Oszkár alezredes ( július elsejétől a szegedi 46-osok ezredparancsnoka) vezette I. zászlóalj  harcait vesszük sorra. Az állásokat képező hegyek északi oldalán (Ausztria irányában) a Gail folyó fut a Gail völgyben, és azt annak mindkét partján települések szegélyezik.  Ha az olaszok a hegyláncon áttörve lejutnak a völgybe, ott elérik a nyugatról-keletre futó főutat, és a völgyben futó út mentén kíváló lehetőségeket nyernek a továbbtámadásra.  A zászlóalj a Zöllner-körletet foglalta el, ami Kirchbachtól DNY-ra helyezkedik el, közel a mai osztrák-olasz határhoz. A Zöllner állás körülbelül 1700-1800 méter magasan húzódott, bizonyos részein fennsíkszerűen síkabb, lankásabb terepszakaszokkal. Az állás harcászati helyzetét döntően meghatározta, hogy az olaszok az állás fölé magasodó Höher Trieb (2199 méter) és Kleiner Trieb (2096 méter) hegyek csúcsait a 39-esek érkezésekor már megszállva tartották. A  3-500 méterrel magasabban lévő magaslatokról az olaszok gyakorlatilag beleláttak a magyarok tányérjába, és ezáltal kiválóan irányították tüzérségük tüzét, mivel figyelőik ideális helyről figyelhették meg a becsapódásokat. Azon túl, hogy ez a fölény a gyalogsági fegyvereknek is kiváló helyzetet teremtett, a késő délutáni órákban a nap a Triebek fölött haladt el, tovább nehezítve az olasz állás megfigyelését.

                      A Zöllner Hüttéhez, ahol ma egy kápolna és egy fogadó található, ma egy murvás szerpentin vezet fel. Személygépkocsival, amennyiben nem féltjük túlzottan annak alvázát, leküzdhető, és közben el lehet gondolni, milyen nehéz volt egyáltalán a Gail folyó völgyéből feljutni az a fölé magasodó hegyvonulatra.  Ez 8-10 óra gyalogmenetet jelentett, aminek végén felértek a Höher Trieb alá, és megszállták az az alatti terület kisebb dombjait[2]. A 39-esek az addig ott védő csendőröket és népfelkelőket váltották le, és egyetlen magasabb állásuk a Kleiner Trieb oldalához futó, attól kelet, délkeleti irányba lefutó hegygerinc volt, az olasz állások alatt. A többi állások kiépítéséhez a terepemelkedések északi, északkeleti oldala lehetett a kiindulási pont, ami takarást, holt teret képezett az olasz tűz elől. Nyilvánvaló, hogy az olasz gyalogsági tűz miatt, ami a negatív helyszöggel történő tüzelés, illetve a becsapódások kiváló megfigyelési lehetőségei miatt a szokottnál nagyobb lőtávolsággal és pontossággal járt, a nappali mozgás nem volt lehetséges. Viszont azt is figyelembe kell vennünk, hogy az olaszok helyzete csak védelmi szempontból volt előnyös, nagyobb gyalogsági támadás esetén az olasz katonáknak nyílt, jól belátható és belőhető területen kellett áthaladni.