A 39. gyalogezred magyar tiszti aránya 1815-ben és 1913-ban

Ismeretes, hogy hazánk a 39. gyalogezred története alatt (1756 – 1918) a Habsburg Birodalom része volt, illetve a kiegyezés után azzal perszonálunióban létezett. Mivel a hadügy természetesen osztrák kézen volt, illetve a kiegyezés után a 39. gyalogezred továbbra is közös alakulat maradt, az ezred az osztrák, majd az osztrák-magyar (közös) haderőbe tagozódott. Ez alól kivétel csak az 1848-49-es szabadságharc időszaka volt, amikor az ezred a magyar ügy mellé állva harcolt a császáriak ellen. Az említett helyzet magával hozta, hogy az ezred tiszti állományában mindig is jelentős számban voltak idegen nemzetiségek. Bár a legénységi állomány zöme az 1800-as évek elejétől magyarnak volt mondható, a tiszti állományra ez nem volt igaz. Ez több okra vezethető vissza. Oka volt ennek a magyar tisztképzés késői megszületése, de egyértelmű, hogy a rebellis magyarok nagy kockázatot jelenthettek volna magyar tisztek alatt szolgálva. Meg kell említenünk, hogy a szabadságharc leverése után, 1849 őszén újjáalakuló ezred tiszti karában szinte nem voltak magyar származású tisztek, viszont kényszersorozott közlegényként több, egykori 48-as honvédtiszt szolgált…

Természetesen az arány idővel változott.  A tiszti pálya egy idő után a magyarok által is elérhetővé vált, a kiegyezés után pedig igazán nem vádolhatóak az osztrákok a magyar előmenetel hátráltatásával. Azt kell mondanunk, hogy az idő előrehaladtával a magyarok aránya a tisztikarban egyre nagyobb lett. Ezt a folyamatot két időszak viszonyaival szeretnénk bemutatni. Az első adatok 1815-ből származnak, míg az összehasonlítás következő időszaka 1913. A napóleoni háborúk utolsó éve 1815, ekkortól közlik az osztrák katonai sematizmusok a teljes tiszti állomány névjegyzékét.  1913 a Nagy Háború előestéje, a boldog békeidők utolsó teljes éve, amely már a két megbékélt ország békés együttélésének katonai jegyeit viseli magán.

Mindjárt itt le kell szögeznünk, hogy a nemzetiség név alapján történő meghatározása természetesen nem hozhat kizárólagos eredményt. Olyan korszakot vizsgálunk, amikor a magyar eszme, és vele a magyarságtudat terjedt a Kárpát - medencében.  Így megkérdőjelezhető-e a magyarsága utolsó ezredparancsnokunknak, aki a Klein családnevet viselte? Vagy Prokopovits Leónak, aki a Nagy Háború végén hazacsempészte a pótzászlóaljat? Nyílván nem. Épp ezért a vizsgált két időszak adatai minden bizonnyal fenntartásokkal kezelendők, de ennek ellenére a súlyozás jellemzőnek mondható. Még akkor is, ha sok, szláv, német, vagy zsidó nevet viselő katona, amennyiben nevének írásmódja (pl. Bohner Zoltán, Zierlich Elemér), vagy személyének ismerete nem egyértelműsíti a magyar nemzetiséget, nem akként lett azonosítva.

Az 1815-ös állománytábla némely ponton ma már magyarázatra szorul. Mára feledésbe merült a kapitány-hadnagy rendfokozat (Kapitänlieutenant), mely egyben beosztást is jelentett, lévén hogy nevezettek olyan századokat vezettek, akik parancsnokai magasabb beosztást láttak el (a korszak szervezési jellemzői jelen írásban nem kerülnek ismertetésre, de mivel már kidolgozásra kerültek, a jövőben ez meg fog történni).

Feltűnő a tisztek között az előkelő származásúak nagy aránya, ami visszavezethető arra, hogy a korszakban, illetve azt megelőzően jellemző volt a rendfokozat megvásárlása, így lehetőség volt a tiszti rendfokozat elérése mindenféle katonai előélet nélkül.

Látunk a nevek között két fontos nevet: Joseph Bausnern főhadnagy, Csuha Antal alhadnagy. Mindketten ezredparancsnokok lettek az ezredben, és gyakorlatilag egymást váltották. Míg 1848 decemberében Bausnern (Baussnern) ezredes az osztrák ügy mellett pálcát törve nyugalomba vonult, őt a beosztásban Csuha Antal követte (természetesen a szabadságharcot kényes ügyként kezelő ezredtörténet Csuha alezredest nem ismerte el később ezredparancsnokként). [1]

Nézzük az 1815-ös tiszti állománytábla névjegyzékét[2]:

Az 1913-as állománytábla megnyugtatóan sok magyar nevet tartalmaz. Ott láthatjuk a Debreceni Köztemetőben nyugvó hegyközszentimrei Wolff Jánost, az I. világháborúban az ezred parancsnokaként hősi halált halt Zeiss Oszkárt, és megannyi, a Nagy Háborúban harcoló bajtársunkat. És közte annyi-annyi katonát, aki a következő években hősi halált halt… És látjuk dr. Ecsedi István kadét nevét, aki 1916-ban már a románok ellen harcoló egyik századot vezeti, majd a háború után a Déri Múzeum igazgatója lesz…

Feltűnő a tartalékos állomány magyar aránya, mely megelőzi a hivatásos állomány hasonló arányát. Talán ez a magyarázat arra, miért vált teljesen magyarrá az ezred vezetése a háború alatt: az elesett, megsebesült, vagy áthelyezett tényleges tisztek helyébe a tartalékosok léptek, előidézve az említett magyarosodást.

Látható az is, hogy a sorozási körzet miatt jellemző a családok alapvetően azonos alakulathoz történő bevonulása, ami magyarázatot ad a gyakori, azonos családnevekre.

Az 1913-as állománytábla tiszti névjegyzéke[3]:

       A két diagram mutatja, hogy az említett változások miatt a tiszti beosztásokban szolgáló magyarok aránya egyértelműen megnövekedett, ami egyúttal jelzi azt is, hogy a magyarok számára szélesebb körű lehetőségek nyíltak a hadseregben. Ennek emellett az ezredben is pozitív hozadékai lehettek.  Bár a hivatalos szolgálati nyelv a német volt, ezt minden szolgálati érintkezés során nyilván nem tartották be. A bevonuló katona, amennyiben magyar elöljáró alá osztották be, azzal nem csak a nyelv terén találhatott közös nevezőt, ugyanis a sorozási rendszernek köszönhetően azonos régióból is származhattak. És ha annak a debreceni kaszárnyában nem is lehetett nagy szerepe, a Balkánon, vagy éppen Morvaországban bizony felértékelődhetett a hadházi templom kettős tornya, amely alatt tiszt és közlegény egyaránt felcseperedett. Mindemellett a német nyelvismeret hiánya egy született osztrák elöljáróval történő szolgálati érintkezés során lépéshátrányt okozhatott, míg egy magyar származású tiszttel könnyebben szót érthetett a katona.