39-esek Csehországban III. rész: Élet a pótzászlóaljnál

                S hogyan élt a pótzászlóaljnál a katona? Krecsmáry Gyula levelezéséből kiderül.

Napirend:

05:00 ébresztő

7:15 (esetenként 08:00) – 11:00 kiképzés

Ebéd

14:00 – 15:30 kiképzés

 Étrend:

Reggeli: kávé

Ebéd: leves vagy gulyás

Vacsora: zupa, azaz leves gerslivel.

És mivel a vasárnap ott is csak vasárnap volt, „vasárnap volt délre káposzta disznó husal”.[1] Az élelmezésre nyilván rányomta bélyegét a háború, és az, hogy a városban emiatt az élelmiszer drága kincs volt. Emiatt az otthonról érkező katona a hazai élelmiszert a helyi ipar termékeire cserélte. És azt a vásárfiát éppúgy várták Debrecenben vagy Böszörményben, mint a mangalica szalonnát  Hradec Královében! És ami a legfontosabb talán, ott messzi idegenben még a víz is más volt, mint otthon:

„it vizet nem tudok inni borzasztó kemény vizek vannak még az a szerencsém hogy a sör nem ojan drága 1 krigli 5 kr és minden nap megiszom két kriglit”[2]

A szerző tanúsítja, hogy a víz bizony még 2015-ben is túl kemény volt a magyar toroknak, így kénytelen volt maga is sörrel oltani szomját… De míg a víz keménysége maradt, az ár változott, mivel 5 koronáért már nem kapni sört Csehországban.

                                   Az egykori laktanya Jeromer-ben. Ma társasház. (A képet a szerző készítette)

De ha a sör olcsó is volt akkoriban, az élelmezéssel ugyancsak voltak gondok. A koszt tehát elsődleges volt a mindig éhes katonának, és elsősorban arra vágyott, amit otthon is megszokott: „kár volt azt a sok édességet küldeni a bakának nem ojan eledel kell  hanem ojan ami a gyomrot meg tőti kenyér szalonna”.[3]  Mert bizony köménymagos levesen, ami ott elég sűrű volt, nehezen él meg a magyar ember (a cseh konyha egyébként a magyarnál – néha már zavaróan – nagyobb mennyiségben használ köménymagot, így abban hiány nem lehetett).

„…mert itt katonáék fel fér minden különösen a kenyérnek van nagy kelete, mikor van mert ha kenyér van akkor nem éhezik a baka demikor kenyér nincs akkor semmi sincs, met a komisz nem elég 5 napra akár mijen szűkön bánik vele az ember. mert ha a kosztot ki adnák rendesen akor elég volna de ojan rosz kosztunk van, hogy az a csuda hogy van az embernek jártányi ereje. mert ha hazait nem kapnánk hát talán felis fordulna az ember. az ebéd az valamennyire csak tűrhető meg a früstök a fekete. de a vacsora épen ojan mint mikor a csáva közzé egy kis lisztet korpát teszünk az nem egyébb lisztes víznél vasárnap aprós káposzta van kis darabka hussal és vége az ebédnek. minden héten van hal ameliket még a kutya sem eszik meg. ugy néz ki mint a szecska ameliket a lónak össze vágnak. be van sózva ojan büdös mint a dög 3 napig áztatják a hideg vízbe még is büdös, mind horgya a kanálisba mert ehetetlen. aztán főznek gujás hust dám vad husból az meg ojan veres mint a kutya hus. de meg eszi az ember mert éhes. mert hat órától 11ig ki kergetik az emberből a fejetét..”.[4]

                       Krecsmáry Gyula túlélte a háborút. A képen, mint vadász. (A kép a Krecsmáry család birtokában)

Természetesen a zászlóaljnál kiképzés folyt. A kiképzés része volt gyakran a menetgyakorlat, ami egyszer-egyszer akár 36 km-es is volt. A menetgyakorlatokat néha gyógynövényszedéssel párosították össze.  Mielőtt az újoncokból, gyógyultakból, vagy a szabadságról visszaérkezettekből összeállítottak egy-egy menetszázadot vagy menetzászlóaljat, a katonákat kiképezték, vagy ismereteiket felfrissítették. Lehetett ennek összekovácsolás[6] jellege is, hiszen adott esetben a harctérre érkező menetalegységeket, amennyiben a kialakult helyzet megkövetelte, nem osztották szét, hanem kötelékben alkalmazták.

Nagy kegy volt, ha valakit kiképzőként a káderhez helyeztek. Az egyet jelentett az élettel! Nem volt front, életveszély, ágyúdörej!  De egyszerű katonaként is ugyanezt jelentette. És ne legyenek illúzióink, valószínűleg minden állománykategóriából kerültek ki olyanok, akik ügyeskedéssel próbálták az akár ott, akár az otthoni szabadságon töltött időt megnyújtani. Mint ahogy olyanok is voltak, akik hamarabb, vagy sebesülésük nem teljes gyógyulása után is a frontra igyekeztek kerülni, a bajtársak közé. Így volt ez akkor mindenhol Európában, legfeljebb az arányok voltak mások! Mert a magyar katona nem szökött tömegesen, míg más nemzetek tagjai bandákba verődve járták az erdők mélyét, és fosztogatásból tartották fent magukat.

Persze a katonák felett ott lebegett a frontra indulás ténye. Előbb-utóbb mindenki belekerült valamelyik menetzászlóaljba, és útba indult a frontra. Vége szakadt a nyugalomnak, és irány a front! Előtte, mint ahogy az alábbi levélben olvasható, a katonák egyéni vagy csoportképet készítettek, és képeslapként elküldték szeretteiknek:

„Kedves barátom!

                Itt küldöm neked a 39 gy. ezr. 15 mars Batalionjának III. comp. III. cugjának[7] a fényképét. Üdvözlöm Várkonyi bácsiékat Margit nagysámat Pöszikét a kis Karcsit és téged is. 25-én megyünk a harcztérre üdvözöl barátod Feri”[8]

 Frontra indulás előtt. A kép valószínűleg a Sztari Kaszárnye mellett készült. (A képeslap a szerző birtokában, illetve a fényképet a szerző készítette)

                Ferenc, aki a 15. menetzászlóalj 3. század, 3. szakasz katonája volt, valamikor 1915 októberében érkezett ki a frontra, s a képeslapon a teljes szakasz látható. Vajon ki élte túl közülük a háborút?