Az MH 5. Bocskai István Lövészdandár 1. lövészzászlóalja 2011-ben az egykori cs. és kir. 39. gyalogezred hadrendi számát, és zászlajának másolatát kapta dr. Hende Csaba honvédelmi minisztertől. Ezzel egy olyan zászlót kapott egy mai magyar alegység, amely jelentősen elüt a jelenleg rendszeresített magyar katonai zászlóktól. De nem csak az az érdekesség, hogy az egykori Habsburg Birodalom haderejének zászlaja ma egy magyar alegység zászlóaljzászlaja. Ez a zászló már a Monarchia idején is különleges volt.

A 39. lövészzászlóalj zászlaja (Fotó: Punku Szabolcs)

    Éppen 150 éve annak, hogy 1866. június 24-én Custozzánál a 39. gyalogezred katonái jelentős hőstettet hajtottak végre.  Ennek elismeréseként az uralkodó engedélyezte, hogy az ezred zászlaja a szabályoktól eltérően ne fehér, hanem sárga legyen.  Emellett ez a nap lett az ezred napja egészen annak megszűnéséig (a mai 39. lövészzászlóalj zászlóaljnapja december 15, mely napon az ezred megalapítására emlékezünk). Írásunk erre a hőstettre emlékezik.

    A gyalogezredekben zászlóaljanként két zászló volt, majd az 1805-ös haderőreformoktól áttértek a zászlóaljankénti egy zászló alkalmazására. Mivel a zászlók harctéri szerepe csökkent, illetve a gyalogsági lőfegyverek lőtávolságának növekedésével a zászló egyre inkább veszélybe került, a zászlók számát ezredenként csökkentették. Ez a változás 1868-tól állt be, és az 1. zászlóaljak fehér zászlóiból lettek az ezredzászlók, míg a sárga zászlóaljzászlók leadásra kerültek. Ez alól csak a cs. és kir. 2. gyalogezred és a cs. és kir. 39. gyalogezred volt kivétel, mert ezen ezredek engedélyt kaptak, hogy egy-egy sárga zászlóaljzászlót használhassanak (egyébként összesen 4 alakulat érdemelte ki ezt a fajta elismerési formát).   

A cs. és kir. 39. gyalogezred esetében ez az engedély az 1866-os hadjárathoz köthető. S hogy miért nem kellett leadni a II. zászlóalj zászlaját? Mert hőstett fűződött hozzá. Az 1866-os custozza-i ütközetben sóvári Soós Elemér hadnagynak köszönhetően véres kézitusa árán, de nem került ellenség kezébe.[1]

     Sóvári Soós Elemér 1844-ben született, és nem az első katona volt a családban. A honfoglaló ősöktől eredeztetett család egy tagja a morvamezei csatában mutatott vitézsége miatt kapta Sóvár és  Sópatak falvakat, és ezek után a „sóvári” előnevet. Édesapja a Máriássy gyalogezred tisztje volt. Hősünk, Elemér 1844-ben született Abaújnádasdon (ma Trstené pri Hornáde, Szlovákia). 1856-ban Kassán katonaiskolába adták, majd a hamburgi kadétiskolában tanult tovább. Első állomáshelye Vicenza volt, hiszen a 39. gyalogezredhez került, és az alföldi magyarokból toborzott ezred akkor éppen ott állomásozott. Az ezredhez egyébként saját kérésére helyezték, mint káplárt. Hadapród őrmesterként szolgálatvezető lett, és mivel családja közben elszegényedett, nagynénje évi 300 forint segélyt biztosított részére, míg tiszti rendfokozatba nem lépett. A 17 éves fiút az öreg hajdúbakák szárnyaik alá vették, amit ő leveleik megírásával és apró szívességekkel viszonzott. Még hadnagyként is megtartotta a katonákkal ezt a viszonyát, újságokból olvasott fel nekik, és hallgatta bús nótáikat. Hadnaggyá 1864-ben lépett elő, de az igazi bátorság megmutatására csak 1866-ban nyílt lehetősége.

      Az ezred részt vett az 1866-os olasz hadjáratban, és annak győztes, custozza-i csatájában is. Az ütközet 1866. június 24-én zajlott le, mely dátumot, emlékezve a dicsőségre, később ezrednappá választották a 39. gyalogezredben. Az ezred azon a napon, dandárának  élén, hajnal 3 órakor kezdte meg az előrevonást, majd a szétbontakozó dandár jobb szárnyán kezdte meg a rohamot. Annak célja a Monte Croce magaslat volt, aminek tetején egyébként az olasz uralkodó is tartózkodott. Az olaszok tüzérségi tűzzel igyekeztek megállítani a támadást, a vitézül előretörő osztrák gyalogság ennek ellenére hamarosan közelharc távolságig jutott előre. A magaslatért folytatott küzdelem váltakozó eredménnyel zajlott, így az többször is gazdát cserélt. Ennek során a 39-esek 5. osztálya[2] (tehát a 9. és 10. század, melyek egyébként a II. zászlóalj századai voltak), Samuel Haschko százados parancsnoksága alatt a 3. olasz gránátos ezred katonáival mérték össze fegyvereiket. Az olaszok igyekeztek megakadályozni, hogy a 39-esek feljussanak a Monte della Croce magaslatra, és az öldöklő harc elszigetelt csoportok közelharcává változott. Ribitsch főhadnagy, zászlós tiszt a 9. század 1. szakaszával betört az olaszok közé, irányt mutatva a II. zászlóalj zászlajával. Rögtön halálosan megsebesült, de annyit még hátra tudott kiáltani Soós Elemér hadnagynak, aki a 4. szakasszal követte Ribits szakaszát, hogy „Soós, die Fahne!”, azaz: „Soós, a zászlót!”  Ezzel egyidejűleg még egy tiszt, Stefan Jovanovits is megsebesült.

               (Mihucz Péter rajza)

Ferdinand Ribits (Ribitsch) főhadnagy - aki 1855-től szolgált az ezrednél[3]- holtan esett össze, így Soós hadnagy a zászló megszerzéséért vetette magát a közelharcba. Az olasz gránátosok igyekeztek elragadni a zászlót, amit Soós hadnagy kardjával védelmezett. Széthasította egy olasz tiszt fejét, majd bal kezével ragadta meg a felé szúró olasz katona bajonettjét, és a fájdalommal nem törődve vágta le annak gazdáját. A közelharcban még egy tiszt elesett, akit, miután az megragadta a zászlót, az érmihályfalvi származású Süttő József gyalogos szúrt le bajonettjével. Soós hadnagy magához szorította a zászlót, melynek egy levágott darabja mellére esett, amit ereklyként őrzött hátralévő életében. A zászló körüli harcokban közvetlenül az alábbi katonák vettek részt, illetve a következő elismeréseket kapták:

                 A bal keze négy ujján sebesült Soós hadnagy 37 fős szakaszából az ütközet végére 7 katona maradt életben, ami jól jellemzi a közelharc poklát. A túlélő katonáknak később Soós hadnagy adta át a kiérdemelt vitézségi érmeket, míg ő csak az uralkodó 1866. július 21-én kelt dicsérő oklevelét kapta. Ami érdekes, hogy az ezredtörténet Soós hadnagy szerepét szerényebben mutatja be a valósnál. Emiatt elképzelhető, hogy a Süttő által leszúrt, és a Soós hadnagy által levágott olasz tiszt ugyanaz a személy, bár a zászló megszerzésének dicsősége miatt nyilvánvalóan jelen lehetett a zászló körül több olasz tiszt is. Mindenesetre a hadnagy 1917-ben kapta meg a kardokat a vitézségi érem szalagjára, az 1866-ban végrehajtott hőstett elismeréseként.[4]

                A 9. század még egy katonája emelkedett ki hősiességével, ugyanis Lefkovics Farkas közlegény a megsebesült Jovanovics hadnagyot élete kockáztatásával mentette ki a tűzvonalból, amiért is az I. osztályú ezüst vitézségi éremmel jutalmazták.[5]

                A magaslatot, bár többször sikerült birtokba venni, az olasz ellentámadások miatt az ezrednek megtartani nem sikerült, így 3 órás küzdelem után a jelentős veszteségek miatt az ezredet kivonták a harcból. Az ezred 8 tisztje és 50 legénységi állományú tagja (akkoriban az altiszti állományt utóbbiba sorolták) esett el az ütközetben, míg a teljes veszteség – az elesetteken kívül a sebesülteket, hadifogságba esetteket és eltűnteket is beleértve – 24 tiszt és 570 legénységi katona volt.

               Gesch Tivadar: Sóvári Soós Elemér haditette a custozzai csatában 1866 június 24-én (Székesfehérvári Helyőrségtörténeti Emlékgyűjtemény - Fotó: Bartha Richárd)

Az egykori 39-es hőstettre egy festmény emlékeztet, ami ma a Székesfehérvári Helyőrségtörténeti Emlékgyűjteményben található. Megnevezése: Gesch Tivadar: Sóvári Soos Elemér haditette a custozzai csatában 1866 június 24-én. A festő azt a pillanatot örökítette meg, amikor Soós hadnagy az olasz tisztet bal kezével megragadja, és kardját ráemelve éppen lesújtani készül. Az olasz tiszt jobb oldalán közeledik az olasz gyalogos, akinek bajonettjét kézzel hárította el. Valószínűsíthető, hogy a mögötte lévő alak Süttő közlegény. Jól megfigyelhető a hadjáratban a többek között a 39-esek által is viselt, a csákóra helyezett fehér kendő, mely a saját erők felismerését könnyítette meg. A zászló előtt, a földön saját elesett tiszt fekszik a földön, minden bizonnyal a már említett Ribitsch főhadnagy. Láthatjuk, ahogy a közelharcban összekeverednek a katonák, és az is, hogy a festmény két olasz tisztet jelenít meg: a Soós hadnaggyal küzdő tiszten túl a zászlótól balra emeli kardját a nézőnek háttal egy olasz tiszt, aki egy tisztünkkel és közlegényünkkel vívja harcát. A csákóját vesztett zászlótartó sebesülten, térdre rogyva tartja a zászlóalj sárga, tépett zászlaját.

                A folytatásban a zászló, és Soós hadnagy további sorsáról olvashatunk majd.